„Eddig nem volt szokás májusban előállni a jövő évi költségvetéssel, talán nem véletlenül. Annyi külső hatás van, az Euró árfolyamától kezdve Vlagyimir Putyin tesztoszteron-szintjéig, hogy lehetetlen minden körülménnyel előre számolni. Lehetne csökkenteni a kockázatokat azzal, hogy a végképp szükséges időpontnál előbb nem nyújtja be a kormány a javaslatot? Dehogynem, de ki számol ilyesmivel, amikor zárószavazás előtti módosító indítványokkal, törvényalkotási bizottsági javaslatokkal bármilyen költségvetést upgradelni lehet sőt, akár december legvégén is hozzá lehet tapasztani, vagy el lehet belőle venni, ahogy tetszik. Szükség törvényt bont. De mégis, hogyan vállalhatja a kormány, hogy megjósolja több mint fél évvel előre a 2016-os makroszámokat, amikor Varga Mihály is csak két órával a KSH gyorsjelentésének kiadása előtt merte megsaccolni a már múltba vesző első negyedév GDP-adatait?
Könnyedén, nem nagy ügy.
Annál nagyobb ügy viszont a költségvetés tartalma, amit úgysem ért senki sem. A nyárelő politikai napirendjét biztosan meghatározza a költségvetés vitája, mindenki ráugrik majd a közös kasszára, és megfogalmazhat majd olyan költői kérdéseket, hogy hány lélegeztető gépet lehetne venni, vagy legalábbis hány egészségügyi szakdolgozó bérét lehetne az elvárható szintre emelni például a Magyar Művészeti Akadémia 6,6 milliárdos költségvetési támogatásából, ha valamiért a stadionozást véletlenül elunnák. Vagy olyan kérdések is felmerülhetnek, hogy elég lesz-e egymilliárd a budapesti kórházzal kapcsolatos ötletbörzéhez. Vagy, hogy hány konzultáció lehet betárazva a Miniszterelnökségen, ha 600 millió forinttal számolnak 2016-ban, alig kevesebbel, mint amennyit a Bocuse d’Or szakácsverseny 2016. évi európai döntőjének megrendezésére szánnak. Vagy mondjuk fel lehet tenni majd azt az örökzöld kérdést is, hogy miért fizetünk még mindig az 1947-es párizsi békeszerződésből eredő kárpótlás címén 2,3 milliárdot.”